2017. december 11.
Talán mondhatom minden ezzel a képpel kezdődött.. nyaraltunk, és volt egy gyönyörű naplementénk.. a nap ahogy lebukott az égbolton, hatalmasra dagadt méretében, az ég színe meg szinte leírhatatlan volt, a tenger türkizkék színén tükröződött vissza. Gyönyörű volt. Ott álltam karomban a két gyermekemmel, akik a legnagyobb boldogságot jelentik az életemben, és azt gondoltam, ez megörökíthetetlen..
És valóban.. mondani sem kell, hogy a párás levegőt, és a vízbe be – melegbe ki váltakozást kezdte a fotógép is megsínyleni és persze pont bepárásodott, így kicsit minden kép homályos lett, pont a leírhatatlan pillanatban. Mondom, megörökíthetetlen.. Nagyon szomorú voltam persze, hogy nem tudtuk rendesen lefényképezni úgy, ahogy szerettem volna. Ahogy nézem a képet, kicsit odaképzelem mindig, a fényeket és színeket a maga valójában. De talán ez indított el a mostani utamon.. Hogy feladva kicsit a befektetés világát ahol dolgoztam, a közgazdasági diplomámmal, egy teljesen új, és teljesen más útra lépjek. Én, aki egyébként utálom a változásokat. De tele vagyok tanulási vággyal, tele vagyok motivációval, tele vagyok lelkesedéssel. És azt gondolom ez nagyon fontos.
A célom, hogy kitanuljam a fotózást, mint szakmát, mint technikát, mint életstílust, mint művészetet, a maga göröngyös és hosszú útjával. Alázattal és lelkesedéssel állok az út elején, ahol a startvonalhoz felsorakoztam. Köszönöm férjemnek a támogatást, és lelkesítést, aki a technikai feltételeket a kezembe adta az induláshoz, gyermekeinek a szeretet. Remélem tele lesz az utam boldog pillanatokkal, és a végén majd elégedetten tekintek vissza, hogy igen megérte változtatni, és igen végre megörökítettem, amit szerettem volna, a fényképekkel adva örök emléket a világnak.